Belső kommunikációs szakértőként jöttem rá igazán, milyen csodálatos adottság, tehetség az írástudás. Korábban azt hittem, ez csak évszázadokkal ezelőtt volt így, amikor a falu egyetlen írástudójánál kopogtatott mindenki, ha valamit papírra kívánt vetni. Nemrég azonban világossá vált számomra, hogy a legtöbb kiváló szakember idegenkedik attól, hogy szakértelmét mondatokká formálva, közérthetővé téve mutassa be a nyilvánosságnak. Legyen az a nyilvánosság mégoly szűk is, mint egy vállalat belső közvéleménye. Sokszor nyűg is számukra, hogy munkájukról számot adjanak, máskor viszont adnának ők, csak nem tudják, hogy a többiek miért nem értik.

Kezdetben kotnyeleskedő, tudatlan és erőszakos nőszemélynek tűnhettem a Vállalatnál azzal, hogy mindenáron ki akartam szedni a szakemberekből az információt, azután pedig mindenáron meg is akartam azt változtatni, majd újra és újra zavart keltettem azzal, hogy javaslataimat elfogadtassam, jóváhagyassam. Másfél év elteltével azonban úgy látom, inkább segítőként tekintenek rám. Legtöbben büszkék arra, hogy a munkájukat, eredményeiket mások is megismerik a munkám és az együttműködésünk eredményeképp. Mások annak örülnek, hogy fontos közérdekű mondandójuk nem végzi a levélszemétben azáltal, hogy közösen érthetővé, tagolttá, színessé varázsoltuk.

Mindehhez semmilyen korszerű kommunikációs eszközt, csatornát nem kellett használnunk. Elég volt jól megírni, tagolni, adagolni, vizuálisan kitalálni a meglévő tartalmakat. Elhitetni velük, hogy a kevesebb több, hogy a cím lehet bulváros, hogy a tegező hangnem közvetlenebb, hogy képekre mindig szükség van, hogy mondandónkat érdemes tagolni, akár több részletben közölni, különböző (egyszerű) csatornákon különböző formában közzétenni.

Gyerekkoromban író szerettem volna lenni. Nos egyelőre nem írok könyveket. De író ember vagyok, és ez – úgy látszik – óriási érték.